Könyvajánló
Olvasni jó!

Buzai Borbála: A Sárkányos Lány

Először álnév mögé rejtőzve, Buzai Borbálaként mesélte el, hogyan kezdett szinte kislányként inni, majd drogozni, s milyen kínlódások árán sikerült leszoknia. Most már tudhatjuk: Koncz Orsolyának hívják, és ma sem boldog. Vagy inkább néha igen, de a legtöbbször nem. A legtöbbször úgy szenved, hogy nem tudja igazából, mi baja. Könnyedén mondjuk az ilyen emberre: depressziós. Ami persze igazából alig több mint egy szó: éppolyan abszurd, mint a létezés akkor, amikor minden értelmetlennek tűnik. 
A megoldás egyszerű: szedjen Prozacot! És szed. Kicsit használ is, de nem sokáig...
A világ nem változik meg tőle: így sem képes tartós párkapcsolatot kialakítani, nem képes egy munkahelyen sokáig megmaradni, s ami a legfőbb: sehogy sem találja a megnyugtató választ arra a kérdésre: mi végre van itt a földön? Lehet, hogy borderline személyiség? Vagy csak túlérzékeny? Csak éppen nem képes "normális (felnőtt) emberré" válni, azaz "beolvadni" a világba? Hátborzongatóan őszinte könyv, de ez önmagában nem volna elég. Koncz Orsolya, miközben leírja a "depresszió" legsötétebb bugyraiba való leereszkedésének élményeit, képes önmagát kívülről is látni - elemzi az állapotát, olvas (például Sylvia Platht és Elizabeth Wurtzelt), reflektál az olvasmányaira, újra és újra megpróbálkozik a nagy ő felkutatásával, színesen - néhol humorral, máskor keserűen vagy dühösen - mesél párkapcsolati örömeiről és kudarcairól, egyszóval iszonyatos erővel próbál kimászni a gödörből. Írni is ezért ír. És mert tudja: sokan, nagyon sokan hasonlítanak hozzá... Hátha nekik (is) segít, ha elolvassák a könyvét."

Koncz Orsolya: Hullámvasút - A Sárkányos Lány lent és lejjebb
(Részlet) 2003. július 17.
Huszonhét éves vagyok. Kezdek jobban lenni, hat a Prozac vagy a torna vagy az egyedüllét vagy mindez együtt. Ahogy közeledett a május vége, előre féltem, hogy az iszonyatosan nagy meló, a kilenc hónapos projekt után milyen űr marad majd bennem. Floridából való hazaköltözésem után Gyurival, nevelőapámmal egy jótékonysági gálaestet szerveztünk, ami országos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A Millenáris hatalmas csarnokában volt a több ezer fős gálaest: iszonyatos apparátus, kivetítők, hang-, fény- és színpadtechnika, neves fellépők. De ezenfelül egy jótékonysági festményárverést is rendeztem, amelynek a kiállítása a Gerbeaud épületében volt, neves filmrendező megnyitóbeszédével, az árverés maga pedig a Le Méridien hotelben. Az utolsó hetekben iszonyúan feltuningolt állapotban pörögtem. És egyszer csak vége lett, úgy, hogy közben gondolkodni sem volt időm. Pár napos elvonulásra, pihenésre, magamba fordulásra lett volna szükségem utána. Elég lett volna pár nap. De képtelen voltam erre, egyszerűen csak pörögtem tovább a tengelyem körül. Barátokkal találkoztam, akiket igen elhanyagoltam az utolsó hónapokban, és buliztam. Ittam. Nem gondolkodtam. Intéztem azokat a dolgokat, amik a rendezvény után még hátravoltak, de erőtlenül, ugyanis május huszonnegyedikével bennem teljesen vége lett az egész azt megelőző időszaknak. Egyszerűen lezárult, eltemettem, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy egy gondolatot is vesztegettem volna rá. Jöttek az újabb ötleteim, a forgatás, újabb aukció szervezése, festményekkel bizniszelés, a maszkjaim stb. Aztán ezek közül egyik sem jött be azonnal, hirtelen minden lelassult. Nem maradt semmi. Nem lett semmi dolgom, és nem lett bevételem. Felkeltem reggel, de nem volt kedvem felkelni. Lehetett tudni, hogy semmi sem fog történni aznap. A barátaim kevesebbet értek rá, mint én. Amikor ráértek, ittam. Megjött Laci Kanadából, nálam volt három napot, amit többnyire a kocsmában töltöttünk. Ez az ivás már nem a régi alkoholizálás volt, de gyorsan odavezetett volna, és a lelkiállapotom ijesztően hasonlítani kezdett a régire. Sok ember között voltam, de valahogy annál inkább egyedül éreztem magam. Teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Rájöttem, hogy össze kell szednem magam, meg kell nyugodnom, egyedül kell lennem, pihennem kell, sportolnom kell, átgondolni a dolgokat. De egyszerűen nem sikerült. Kapálóztam, hogy ne kelljen nagyon-nagyon mélyre zuhannom, mielőtt kifelé indulhatnék a gödörből. De nem sikerült. Egyre rosszabb lett. Február óta minden reggel leírtam a céljaimat, de most abbahagytam, mert minden sor egyszerűen a képembe ordította, hogy mennyire a leírtak ellenkezője az igaz, és így csak csalódtam, és újra csalódtam magamban. Próbáltam tornázni vagy futni, de nem ment. Egyszerűen nem tudtam rászánni magam. Elkezdtem, de a sikertelenség miatt abbahagytam. Egyik bevált módszerem sem segített kijönni a gödörből. Darab szarnál is szarabbnak éreztem magam. Hogy feldobódjak, elolvastam a Végállomás gyermekeit és az Egy rém ronda vörös barakk Amerikábant, mindkettő drogosokról szól, aztán nekiálltam a neten szintén depressziós történeteket olvasni.

Repülök a gyógyszerrel
A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon
Bajzáth Sándor - Rácz József - Tóth Eszter Zsófia
Ment ez a Codeine-korszak. Egyre nehezebb volt, rohadt nehéz volt előbb-utóbb már hozzájutni. Gyógyszertárból ki, gyógyszertárba be, folyamatosan a vergődések. Közben ezeken az útjaimon mindig eszembe jutott Berkesi könyvének a címe, hogy Akik nyáron is fáznak. És amikor elvonásban gyalogoltam végig ott a Dimitrov tér környékén, Kiskörút, Nagykörút, a végén már 50 fokos melegben, és közben, tudod, rázott a hideg, állandóan ez a könyvcím ugrott be. És aztán, igazából, ebből a rabságból akkor a hirtelen kiutat valahogy az jelentette, hogy összefutottam az Abigéllel, és mondtam neki: kurva nehezen megy a váltás, és egyszer így hozzám vágta, hogy hát baszd meg, miért nem veszel mákot, aztán főzöd ki.

A Zacher - Mindennapi mérgeink
Karizs Tamás - Zacher Gábor
Az ország kedvenc toxikológusa. Hetente három-négy előadást tart, négy vidéki egyetemen tanít, napi negyven-negyvenöt beteget lát el az osztályán. Heti egy-két éjszaka ügyel, beosztottjai állítják, hogy ha ő vezeti az éjszakai ügyeletet, akkor mindig húzósabb a műszak, mert maximalista. Ha van szabadideje, akkor sincs, mert ilyenkor olvas utána a szakmájába vágó kérdéseknek. Saját bevallása szerint munkaalkoholista. Napi egy tábla mogyorós csokoládéval üzemel, s a pipáját sem tenné le semmi pénzért. Merthogy valamitől neki is függenie kell. Vallja, hogy tízmillió függő országa vagyunk - mert szenvedély nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ám meg kell tudni húzni a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség közötti határvonalat. Szól ez a könyv tehát minden függőnek és kevésbé függőnek, kezdő és haladó szülőknek, akik nem tudnak mit kezdeni rakoncátlan gyermekeikkel, és az állandóan változó világgal, ami újabb és újabb függőségeket hoz létre - mindezt teszi életszagú, megtörtént esetek elmesélésével, olykor humorosan, sokszor pedig halálosan komolyan.

Turcsán Anna: Az üvegfalon túlról

Kedves leendő olvasó! Reméljük, nem riad vissza a könyvünk címében szereplő HIV, AIDS felirat láttán. Ne forduljon el, ne kerülje a témát! Mindenki gazdagabb lesz, aki e riportkötet történeteit elolvassa. Az információ hatalom korunk egyik jelmondata csatolható ehhez a könyvhöz is. Érdemes tájékozottnak lenni! Emberi sorsokat ismerhetünk meg, amelyek a megváltoztathatatlan közös fókuszában találkoznak, mégis mire végére érünk az érintettek vallomásainak az is világossá válik, hogy ők, akik azon a bizonyos üvegfalon túl élnek, ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi, az ún. érintetlenek. Van gondjuk-bajuk, vannak örömeik, vannak terveik és így tovább. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. HIV-fertőzöttek, vírushordozók. A riportalanyok mellett a kérdező is főszereplője kötetünknek. A most is igen fiatal szerző tinédzser korában kezdett el vöröskeresztes önkéntesként dolgozni. Találkozott a témával, érdeklődése feltámadt, és hogy hajtja ma is, annak ékes bizonyítéka e könyvecske. Hiszi, hogy érdeklődése, ismeretei, hozzáállása átadhatók. Fogadják hát szeretettel őt, és valamennyi riportalanyát az üvegfalon túlról.